Másfél év Japánban

A Neputa Fesztivál előtti utolsó "elő-ünnep" napja is elérkezett. A város középiskolásai mutatják itt meg, mire is képesek neputa-építés címén. Előzetes elmondások alapján valami nagyon színesre és izgalmasra számíthattunk. Sato san és a férje jöttek elénk fél 7-re, de a belváros felé vezető úton már ekkor is mindenhol lezárások és terelések voltak, az utcákon rendőrök és rendőrautók, és persze az ünnepre igyekvő tömeg. A helyet, ahonnan majd a felvonulást nézni fogjuk, már jó előre lefoglalták (itt elég, ha valaki leterít egy nejlont, vagy kitesz néhány összehajtható széket, mindenki tiszteletben tartja, hogy az a hely már foglalt).

Miura san és Shuto már ott vártak bennünket, Shutón látszott, hogy rettenetesen izgatott. Teljesen oda van a Neputa Fesztiválért, és mindenért, ami vele kapcsolatos, pedig éppen csak egy éves volt, amikor először látta.

A felvonulókra még sötétedésig várnunk kellett, hiszen a neputákban az a legszebb, hogy belülről ki vannak világítva. Egyre többen lettünk az utcán, amit a forgalom elől már órákkal ezelőtt lezártak. A legtöbben evéssel töltötték a várakozás idejét, előkerültek a bentós dobozok és a pálcikák, egy tömeges városi piknik hangulatát keltve. A fiúk már éppen türelmetlenkedni kezdtek, amikor megérkezett a felvezető rendőrautó.  Mivel eddigre már erősen szürkült, az utca elején sejteni lehetett a neputák fényét is, a távolban pedig dob- és sípszó hallatszott.

Végre elkezdődött. A menetet néhány yukatás lány nyitotta, kezükben póznára tűzött lampiont tartva. A dobszó egyre erősödött. Megérkezett az első neputa. Egy csoport diák kísérte, "ya-ya-do"-t kiabálva, utánuk pedig dobosok vonultak. Amint Sato sanéktól megtudtuk, a neputákat mindig a készítőik vonultatják fel, a menet pedig elhalad egy kamion előtt, amiben a neputákat értékelő bírák ülnek. Így volt ez most is, és így lesz majd az igazi Neputa Fesztiválon is. Minden készítő próbál valami különlegességet belecsempészni a saját neputájába, hogy az ragadja meg leginkább a zsűri figyelmét. Ráadásul itt, a középiskolások felvonulásánál nincsenek olyan szigorú szabályok sem a neputák készítésére vonatkozóan, mint a Neputa Fesztiválon, ezért is sokkal látványosabb és változatosabb ez az ünnep... érdekes módon a hagyományosra mégis sokkal többen kíváncsiak (na nem, mintha most kevesen lettünk volna).

Egymás után haladtak el előttünk a szebbnél szebb, színesebbnél színesebb neputák, magával ragadó és izgalmas látvány volt, mindennek pedig tökéletes kiegészítője a sípok és a dobok hangja, hol erősebben, hol gyengébben, ahogy a menet elvonult. A fiúk is tátott szájjal nézték, néha kiabáltak, ha felismerték egy-egy sárkány, vagy harcos alakját. 

Persze, mint minden jó, ez a felvonulás sem tarthatott örökké. Elindultunk hát hazafelé. Legalábbis, mi azt hittük. De mint kiderült, Sato san fülét nem kerülte el az az információ, hogy holnap ünnepeljük a 4. házassági évfordulónkat, úgy gondolta tehát, hogy legalább egy koccintás erejéig be kell ülnünk valahova. Így is történt, ellentmondást nem tűrtek (nagyon nem is tiltakoztunk :)), egy francia nevű kis étterem felé tereltek bennünket.

A kérdésre, hogy ennénk-e valamit, mindannyian egyértelmű nemmel válaszoltunk, gondolván elsősorban Bernátra, akinek már régen ágyban (de legalábbis a fürdőkádban) lenne a helye. Sato san persze most sem hazudtolta meg önmagát, rendelt sültkrumplit, pármai sonkát, sajtot... kérés nélkül is. De tényleg nem maradtunk sokáig, kb. egy negyed óra alatt mindenki megitta a rendelt italt (egyedül Zoltán és Sato san ivott sört, a többiek mind valami üdítőt), aztán fizettünk.

Történt azonban még valami, ami a történet szempontjából nem fontos, nekünk azonban nagyon emlékezetes és mérföldkő a kisfiunk fejlődésében, ezért le kell, hogy írjam. Ebben az étteremben történt meg először, hogy Bernát szólt, hogy vécére kell mennie, ezért még búcsúzóul, az étterem előtt mindenki agyba-főbe dicsérte. :) Nagyon büszke volt, és mi is.